Miután Julie nyílegyenesen haladt az álmai felé és találtunk neki cuki lakást, biztonságos környéken, egyetemhez közel, ráadásul a legjobb barátnőjével kézenfogva, elkezdtük a költözést tervezni Attilával. Azt tudtuk, hogy semmit nem akarunk megtartani otthon, mert nem tervezünk vissza, csak előre.
Elkezdtük hirdetni a házat, ami a pangó ingatlanpiacon csodával határos módon, hetek alatt gazdára talált. Szerintem nem volt 3 hét, és komoly érdeklődő jelentkezett rá. Jelnek tekintettük, jó úton vagyunk.
Jöttek a kérdések. Hová menjünk Spanyolországon belül? A munka mellett szinte az összes szabadidőnket azzal töltöttük, hogy a netet bújtuk, tartományokról, városokról olvastunk, képeket nézegettünk, kinn élő magyarokkal beszélgettünk. Listát írtunk mindketten városnevekkel, amiket aztán ilyen-olyan okokból folyamatosan változtattunk. Messze van a tenger, hegyekben van, nincs a közelben reptér, stb… Kb. a nyár elejére eldöntöttük, hogy legyen Costa Blanca.
Bár sosem jártunk itt előtte és senkit nem ismertünk, tudtuk, hogy ugyanazt az életérzést kapjuk majd meg itt is, amit Malaga környékén februárban. Jött a következő lépés, keressünk itt élő ingatlanost. Nem volt kérdés, hogy kit bízunk meg az itteni papírjainak intézésével, mert akkorra már nagyjából láttuk, hogy ki az, akit kerülni kell itt és ki az, aki megbízható. Felvettük a kapcsolatot velük, elmondtuk mit szeretnénk, ők pedig ismeretlenül leadták a rendelésüket két karácsonyi dekorációra.
Újabb jel, hogy jó úton vagyunk. Az első vásárlóim Spanyolországban, úgy, hogy még ki sem költöztünk. El sem akartam hinni, szárnyaltam a boldogságtól. Innentől kezdve felgyorsultak az események.
A költöztető cég már hónapok óta ki volt választva, ott sem volt kérdés, hogy őket bízzuk meg. Róluk is fogok írni. Szállásunk egy hétre lefoglalva, repjegyek megvéve.
Október elején befejeztük az utolsó rendeléseket, elköszöntünk a vásárlóinktól, és már „csak” az otthonunk felszámolása maradt, garázsvásárral, vállalkozás eladásával, számunkra felesleges, de hasznos dolgaink elajándékozásával. Ez is egy nehéz dolog volt számomra, én nagyon tudok ragaszkodni tárgyakhoz. Attilának sokkal könnyebben ment ez, de nyilván a férfiak másképpen működnek.
Ami a legfontosabb volt ebben az időszakban, hogy MINDENT kéz a kézben csináltunk. Ha voltak is összerezzenések, fél óra duzzogás után, egy öleléssel elintéztük. (Igen, igen, általában Attilának volt több esze, és ő kezdeményezte a békülést. ) Ez nagyon fontos!
Ha valaki megkérdezi, hogy mi kell egy ilyen költözéshez, mindig azt mondom, hogy 3 dolog.
– Elszántság.
– Sok pénz.
– Erős házasság.
Nálunk ez a 3 dolog adott volt, miután tényleg mindenünket pénzzé tettük. Az utolsó két hét egy kész káosz volt. Mit pakoljunk, hová pakoljunk, mit vigyünk, mi maradjon…
Szerencsés emberek vagyunk, mert szinte folyamatosan jött a segítség. Az 5 éves szomszéd gyerkőctől kezdve, a 70 feletti anyósomékig mindenki segített. Volt aki kaját hozott nekünk, mert főzni már nem volt időnk, ráadásul a hűtőt is hamarabb vitték el a kelleténél.
Konkrétan két hétig a barátaink etettek minket. Volt aki pakolt, csomagolt, boltba szaladt el helyettünk, stb. A boltos lányok dobozokat gyűjtöttek a pakoláshoz… Örökre hálás leszek ezeknek az embereknek, nélkülük nem sikerült volna ilyen gördülékenyen minden. Utólag is köszönöm!
Az utolsó pillanatra befejeztük a pakolást. Két autó a ház előtt, búcsú a szomszédoktól, barátoktól… Még most is megkönnyezem. Elindultunk.