Miért?

Ez is hosszú lesz, de azért, hogy érthető legyen a döntés, leírom a kezdeteket.

Sokatokban felmerült a kérdés, hogy miért költöztünk el Magyarországról. Jól menő vállalkozás, hitelmentes kertes ház, látszólag mindenünk megvolt, ami egy kiegyensúlyozott élethez kell. Ettől függetlenül az okokat kb. holnap reggelig tudnám sorolni, de próbálom röviden megfogalmazni.

Akik ismernek, azok tudják, hogy én 2005.jan.3.-tól vágyom el az országból. Aznap költöztem haza Kanadából. Előtte, pici megszakítással, 4 évig éltem Torontoban. Julie is ott született.

Nem magam miatt költöztem haza, Anya nagyon szenvedett amiért évekig messze voltam tőle, és amikor Julie megszületett, a helyzet rosszabb lett. Olyan dolgok történtek vele abban a 4 évben, amíg távol voltam, amik arra késztettek, hogy hazamenjek hozzá.

Mindig azt mondtam, hogy életem legrosszabb döntése volt, de az elmúlt egy évben annyi mindenre döbbentem rá Anyával kapcsolatban, hogy már teljesen máshogy látom ezt. Azzal, hogy hazaköltöztem, valószínűleg meghosszabbítottam az életét 3 évvel. Lényeg a lényeg, Torontoban kinyílt a világ.

Magyarországon előtte sem éltem rosszul, 19 évesen vállalkozó voltam, fodrászként dolgoztam, albérletben laktam, jól kerestem, de nagyon vágytam arra, hogy mást is lássak. Szóval akkor sem anyagi okokból költöztem, ahogyan most sem.

Mikor visszaköltöztem Magyarországra, már nem az az ember voltam, aki 4 évvel előtte. Egyre jobban zavart az emberek rosszindulata, a magánéletemben való turkálás, az állandó kérdések. Tudjátok azok, amik baromira nem tartoznak senkire.

– Miért jöttél haza?
– Mennyit kerestél kinn?
– Milyen szép kis félvér gyerek…Az apja is jön utánatok??? (Julie félig argentín)

Uramisten, szenvedtem mint a kutya. Az első fél évben nem volt kedvem emberekhez szólni. Esküszöm nem azért, mert nagyképűvé tett a 4 év Torontoban, hanem azért, mert utáltam az állandó kérdéseket. Menekülni akartam abból az országból, és közel másfél évvel később sikerült is. Londonba költöztünk, ott is lehúztunk egy évet, plusz még 4 évig dolgoztam ott is fodrászként. Onnan sem én akartam elköltözni, mert bár nem szerettem, Magyarországtól már akkor is minden jobb volt, ráadásul gyakran mentem haza Anyához, és ő is jött hozzánk. Így neki is elviselhető volt a távolság.

Julie apja utálta, így megint költöztünk, és megint haza. (2007) Onnantól kezdve az országban maradtunk, ő elment, én egyedül maradtam Julieval, és nem nagyon láttam kiutat Magyarországról, így akármennyire is háborgott a lelkem, beletörődtem a sorsomba. Hozzáteszem, imádtam egyedülálló anya lenni. Annyi szerencsém volt, hogy a londoni vendégeim megmaradtak, és hozzájuk havonta jártam vissza dolgozni, 4 éven keresztül, így az utazás folyamatosan ott volt az életemben.

Aztán jött Attila, akit imádunk, de tőle földhöz ragadtabb embert keveset ismertem. Anya meghalt 2008-ban. Akkor megint menekültem volna az országból, de ahogy az előző posztban írtam, Attila nem akart költözni, én pedig egyedül nem mertem, örültem ha túléltem egy napot. Így maradtunk az országban. A költözés utáni vágy folyamatosan bennem volt. Juliet minden évben elvittem valahová, hogy lássa a világot. Amerikába öt alkalommal 3-4 hétre, Korfura, Angliába, Ausztriába, Németországba, Hollandiába, Sartira, Olaszországba, Fuerteventurára, Spanyolországba… (Imád utazni. )

Gondolom ezekből már kezd körvonalazódni, hogy hogyan is jött a költözés gondolata. Vagyis nem jött, hanem évek óta ott volt, már csak Attilának kellett megérnie rá. Tavaly februárban, amikor kitört a háború, Attila közölte, hogy kezdjünk el nézelődni más országok felé. Nekem persze nem kellett kétszer mondani.

Amerikába akartunk költözni, de annyi akadályba ütköztünk, hogy minden jel arra mutatott, nem az lesz a mi utunk. Nem bántam, hogy nem jött össze, éreztem, hogy nem lenne jó. Maradtunk otthon, de onnantól kezdve én folyamatosan böngésztem a netet, szívtam magamba az információkat, millió csoportba becsatlakoztam. Olaszország, Ausztria, Németország, Bali, Mauritius, Kanada, és még sorolhatnám. Szinte teljesen mindegy volt, hogy hová, csak menjünk.

Hiába kerestünk jól, hiába volt meg mindenünk, én nem voltam boldog. Már a munkába is belefáradtam, elegem volt a mókuskerékből, elegem volt az útszéli, politikai óriásplakátokból, elegem volt abból, hogy az emberek utálkoznak, hogy a politika ketté szakította az országot, hogy állandóan rettegésben tartják az embereket ilyen-olyan baromságokkal, és abból, hogy ez bizony marha jól működik is az országban, mert még mindig sokan elhiszik azt, amit az M1 lenyom a torkukon.

Én tudtam, hogy ez nem élet, hogy ez nem az ÉLET! Láttam már eleget a világból ahhoz, hogy ez nekem ne legyen elég, és így, hogy ehhez Attila is becsatlakozott, már nem volt kérdés, hogy mit tegyünk.

Nos, bár nem gondoltam, hogy ez ilyen hosszú lesz, azt gondolom, a „Miért?” kérdésre megadtam a választ.