Volt már hasonló témám, de úgy tűnik két havonta előjön újra és újra. Már említettem valamelyik régebbi posztomban, de azóta nagyon sok új tag van a csoportban, ezért leírom újra.
Amikor kiköltöztünk, Attila annyit kért, hogy ne tartsuk a kapcsolatot magyarokkal. Én ebben nem értettem egyet vele, mert úgy gondoltam, hogy aki Spanyolországba költözik, az valószínűleg hasonló mentalitással bír, mint amivel mi és így már meg is van egy közös pont az itteni magyarokkal. Én alapjában véve mindig azt gondoltam, hogy jó emberismerő vagyok, (nem vagyok az), maximális nyitottsággal és segítőkészséggel álltam mindig mindenkihez és valahogy gondolkodás nélkül azt feltételeztem mindenkiről, hogy jó ember. Nagyon gyorsan engedek közel magamhoz embereket és valószínűleg ezért is ér mindig nagy pofonként, amikor valakiben csalódom.
A költözésünk előtti 4 évet én burokban töltöttem a műhelyemben, az emberekkel való kommunikációm nagyjából lekorlátozódott a Julieval és az Attilával folytatott beszélgetésekre, a vásárlók által leadott online rendelések megbeszélésére, a szomszédokkal való trécsikézésre és a legjobb barátnőimmel megejtett videóhívásokra. Ebben a közegben nyilván mindig szeretet vett körül és megmondom őszintén nem is volt hiányérzetem, vagy igényem arra, hogy minél több emberrel kapcsolódjak. Teljesen jól voltam a magam kis világában a munkámmal.
Azért ezt hangsúlyozom ki és nem a családot, mert a napom nagy része a rendelések készítésével telt. Amikor idejöttünk már vágytam az emberek társaságára, a kikapcsolódásra, az életre. Azt tapasztalom, hogy itt valahogy sokkal gyorsabban történik egy ismerkedés, mint otthon. Nem tudom miért, talán azért, mert a költözés itt mindenkivel közös pont, vagy egyszerűen csak én vagyok olyan hülye, hogy ahogyan fentebb írtam, nagyon gyorsan bizalmat szavazok mindenkinek.
Persze olvasom én a csoportokban, hogy: „Jaaaj, csak magyarral ne!”, hallom az évek óta külföldön élő ismerősöktől, barátoktól, hogy: „Nagy ívben kerüljétek a magyarokat!”, de mindig elengedem a fülem mellett ezeket, még a legfrissebb „barátságoknál” is, mert azt gondolom, hogy ha mi őszinte mosollyal közelítünk valakihez, akkor ez nyilván oda-vissza működik. Hát marhára nem.
Érdekes dolgok ezek és még ha benne is vagyok egy hasonló szituációban, próbálom kívülről nézni a történéseket. Próbálom összerakni, hogy mi miért történik és sajnos a legtöbb esetben arra a következtetésre jutok, hogy engem basszus kihasználtak, vagy lehúztak, vagy egyszerűen csak az ötleteimre, tanácsaimra, tapasztalataimra voltak kíváncsiak és ezért kezdtek ismerkedni velem. Épp ma este mondtam Attilának, hogy olyan érzés, mintha most csöppentem volna bele a való világba. Abba a világba, amiben nekem évek óta nem volt részem. Olyan, mintha tényleg egy burokból szabadultam volna ki és most látnám, hogy mi van odakinn.
Amúgy k@rvára nem tetszik, amit látok. Látom, ahogyan a magyarok becsapják egymást. Például hónapokig fenntartanak maguknak egy lakást és hitegetik a tulajt, hogy kibérelik, aztán szó nélkül eltűnnek. Vagy kihasználják azt, aki segítő kezet nyújtott nekik. Látom/hallom, ahogy kibeszélik egymást a másik háta mögött. Ahogy kavarják a sz@rt. Látom, hogy mennyire nem őszinték az emberek.Hogy nem mernek egymás elé állni a másikkal kapcsolatos problémájukkal, csak úton-útfélen „köpködnek” egymásra.Mondok néhány példát.
Azok, akik költözés előtt állnak, az itt élő magyaroktól kérnek segítséget, információkat, ezért becsatlakoznak ilyen-olyan csoportokba. Mint például a miénk. Ezekben a nyilvános csoportokban (a miénk nem az) a magyarok 3 részre szakadnak.
- Akik kézzel-lábbal tiltakoznak az újonnan költözők ellen, mondván itt minden borzasztó, munkanélküliség van, meleg van, ráadásul sok az arab, (nem) stb., stb., stb….. mindegy, csak ne jöjjön ide senki, mondja a „tanácsadó”, aki 20 éve itt él és aki szerint itt minden szar. ( De azért ő is itt van.
)
2. Akik fűt-fát ide csalnának csak azért, hogy a lehető legtöbbet lehúzhassák róluk, a 450 eurós NIE szám intézéstől kezdve, a legszarabb lakások eladásáig a pár százalékos jutalékért. Ezek fogják a leghangosabban hangoztatni azt, hogy ide még nyelvtudás sem kell, bőven elég a magyar nyelv, még sok is.
3. Akik csendesen olvasnak, néha hangosan felröhögnek, néha csak csóválják a fejüket és még ha olthatatlan vágyat is éreznek egy-egy posztnál, hogy hozzászóljanak, továbbgörgetnek.
Az első két csoport tagjai természetesen vérremenő kommentháborúkba kezdenek, ahogyan azok az itt élők is, akik hasonló tevékenységi körben mozognak és minden egyes újonnan érkezőt meg akarnak kaparintani maguknak. Olvasom az üzletasszony ingatlanokkal kapcsolatos posztját, ami elvileg azoknak címzett felszólítás és óvatosságra intés, akik most vásárolnának ingatlant, gyakorlatilag viszont a konkurenciájának üzen burkoltan. Igen, burkoltan, facebook posztban, azért, mert nem mer vele szemtől-szemben leülni, hogy elmondja a valós vagy vélt problémáit. Csak a háta mögött, vagy egy bebugyolált nyilvános posztban, ahol még a buksisimiket is behúzza.
A másik oldal ugyanez. Megy a mézes-mázos magamutogatás, miközben városon belül mindenki tudja, hogy hogyan bánik az alkalmazottjaival és hogy egy kanál vízben meg tudnák folytani egymást a konkurenciával. Olvasom az újonnan érkező nyugdíjas megnyilvánulásait a költöző nyugdíjasoknak nyújtott segítő kezeiről, pedig tudom, hogy első körben 1500 eurót kér el tőlük 1-2 NIE számért és pár lakás bemutatásáért.
Látom a feketén tevékenykedő simliseket, akik kihasználva az új ország adta lehetőségeket adófizetés nélkül sumákolnak ilyen-olyan munkákkal. Látom a kirándulásszervezőt, aki nulla engedéllyel, nulla biztosítással mutogatja a szolgáltatásait, természetesen olyan áron, mintha kőkeményen fizetné egy vállalkozás kiadásait. Látom a nagy magyarokat, akik az összetartásért „küzdenek” hangosan osztva az igét, miközben az első adandó alkalommal kést szúrnak a másik hátába.
Tényleg ilyen világ van? Tényleg ez a normális? Tényleg meg kell kurvulni heti 35 euróért?
Beadtam a jelentkezésemet egy alapítványhoz, akiken keresztül 1 év önkéntes munka után, (saját költségen!) ki lehet utazni Kenyába pár hónapra és egy ottani árvaházban lehet dolgozni, természetesen továbbra is önkéntesként, fizetés nélkül. Nem hirtelen jött ötlet volt, évek óta terveztem.
Őszinte leszek! Imádom Spanyolországot, itt akarok élni, de per pillanat arra a világra vágyom. Arra ami abban a kis kenyai árvaházban vár rám.