Azzal kezdeném, hogy elnézést kérek azoktól, akik október 19-én este, behűtött borral, illatos fürdővízzel, vagy pizsama-partyra küldött gyerekkel várta az egy éves kiköltözési évfordulónk alkalmából ígért bejegyzést! 😊 Mea culpa, de idő- és gondolathiányban szenvedtem. Akkor lett készen a könyv és úgy éreztem egy időre kiírtam magamból mindent.
Ami persze nem lett teljesen igaz, mert mindössze két héttel később olthatatlan vágyat éreztem arra, hogy folytassam a korábban megkezdett novellás kötetemet. Így tegnap óta már az irodalom szárnyait csattogtatom. 📖 Persze nem szépirodalom, de legalább kortárs. Vagy kórtárs? Elég beteg, de szuper kihívás és jól kitölti az üres perceket.
Visszatérve, az évfordulónk környékén kicsit sűrűbbek voltak az események. Publikussá vált a könyv, arra csináltunk egy élő bemutatót. Utána megismerkedési évfordulónk volt Maricával. 🎂 16 éve toljuk együtt a szekeret jóban, rosszban. Elképesztően sok minden történt ez alatt az idő alatt. Voltunk fent és nagyon lent. Újra fent, újra lent. Elkezdtük, befejeztük, újrakezdtük, áthidaltuk, kisöpörtük, felépítettük, tovább léptünk, sikert kovácsoltunk… csak egy átlagos élet, tudjátok. Épp úgy, mint a tiétek. 😊
Ha belegondolok, az életemet meghatározó események mind az után következtek, hogy megismerkedtem a csodálatos feleségemmel. Így a feje tetejére állítani a világot senki más nem tudta volna! 😄 Azért neki is kihívás volt eljuttatni engem odáig, hogy most a spanyol tengerpartról írhassam ezeket a sorokat. De sikerült! Kitartó volt, mint mindig. Ha egy nap lenne önéletrajzi regényem, akkor biztos vagyok benne, hogy a házasságunk és a Spanyolországba költözésünk szerepelne benne, mint az életem legfontosabb eseményei. A legnagyobb eredmény pedig, amit valaha elértem az, hogy Julie felvette a nevem. Apa gyönyörű hercegnője! 👑 Gondoljatok bele! Egy felnőtt ember azzal a határozott szándékkal ballag el a helyi önkormányzathoz, hogy az irányába mutatott tetteim elismeréseképpen, egy nap a legnagyobb kitüntetést adhassa át számomra. A saját névváltoztatási okiratát. Évek teltek el, de még mindig hihetetlen.
Na de már megint nem ott járok, ahol kellene. 😃 Szóval az évfordulók után csináltunk egy élő kérdezz-feleleket, amit az elején jól elszúrtunk, mert véletlenül nem a csoportból indítottuk az élőt, amire csaknem egy óra elteltével jöttünk rá a szerény számú hallgatóság segítségével. Aztán jött az árvíz és újra elterelte a figyelmet az egy éves posztról. Most meg itt vagyok én és már mindenről írtam, csak arról nem, hogy milyen tapasztalataink vannak itt egy év után?
Fúúú, nagyon vegyesek. Ami most eszembe jut elsőként az az, hogy itt normál tempóban telik az idő. ⏰ Nem vánszorog és nem rohan. Ezt az egy évet valóban egy évnek élhettem meg. Rengeteg öröm, tapasztalat, új élmény és impulzus sűrűsödik ebben az időszakban. És persze sok félelem, kétség és csalódás is. Azért senkinek nem kell aggódnia, nem annyira vészes a helyzet, mint ahogy az így leírva tűnik. De kétségtelen, hogy a habostortának vannak olyan részei, amiket félrenyeltünk. Elkerülhető lett volna? „F*szom tudja kezit csókolom, én csak Bökönyig járok!” Komolyan nem tudom. Talán egy része igen, de biztosan lett volna helyette más. Szerintem mondtam már, hogy én hiszek a sorsszerűségben. Minden úgy történik, ahogy történnie kell. Egy szép jövőhöz kellenek a szar emlékek is. ❤
A csoport létszáma szépen lassan átlépte az 5000 fős tagságot. Amikor belekezdtünk még nem igazán tudtuk, mit vállaltunk ezzel az egésszel? És ha most gondolkodom rajta, még mindig nem tudom megmondani, hogy van-e értelme? Úgy értem biztosan van értelme, csak én nem tudom, hogy pontosan mi? Csináljuk, kitartóan. Reméljük segít! Az eredeti céltól már rég fényévekre vagyunk, mert eredetileg annyi célja volt a csoportnak, hogy ne kelljen újra és újra elmondanunk ugyanazt az érdeklődő ismerősöknek. Na, ehhez képest már tényleg elrugaszkodtunk. De nyugi, még mindig önmagunkat adjuk! Ez az egyik legjobban eső visszajelzés amit kapni szoktunk, hogy az életben is olyanok vagyunk, mint ahogy a csopiból megismerhettek minket. Ráadásul úgy is nézünk ki! J
Még mindig szeretünk segíteni, de ahogy terjed a hírünk, úgy találnak ránk azok a polgártársak, akik pillanatok alatt képesek leszívni az összes energiánkat. Kettőnk közül Marica a fő kapcsolattartó és kommunikációs szakember, így ez a probléma leginkább őt érinti. De persze rajta keresztül rám is kihat. Sőt az életminőségünkre is! A könyvben írtam egy fejezetet „Ne légy b*rom, miközben iszod a juice-od a gettóban” címmel. Erről szól, de lehet, hogy az lesz az első bővített fejezet! Akinek nem inge, majd nem veszi magára amit most írok. De tudnotok kell, hogy nem vagyunk meteorológusok. Elhiszem, hogy k*rva kényelmes dobni egy üzenetet, hogy mondjuk meg milyen az idő, mert valaki két hét múlva utazik a környékre, de ugyanannyi energiát emészt fel megnézni egy időjáráselőrejelző oldalt. Ugyanis pont olyan! Ránk ne tegyen senki felesleges terheket! Mert ez pont az. Ahogy az is, ha valakinek este kilenckor jut eszébe, hogy „sürgősen” kell beszélnie velünk. Oké, sürgős, felhívjuk és mint kiderül azért keres, mert jövő ősszel Észak-Spanyolországba szeretne költözni. Mi van? 🤯 Az sürgős, ha az alicantei reptéren ragadsz, mert lekésed az utolsó buszt is és nem tudod mit tegyél. Talán…
Ami ebből a lényeg, az az idő! A mi időnk. Minden egyes ilyen üzenet, vagy beszélgetés időt vesz el az életünkből. Időt, amit együtt tölthetünk. Időt, miközben felhívhatnánk a szeretteinket is. Időt, amikor pihenhetnénk. Időt, miközben készülhetnénk az újabb terveink megvalósítására. Időt, amit hasznos beszélgetésekre is fordíthatunk. Nagyon szépen kérek mindenkit, ne szórakozzon az időnkkel!
Láthatjátok, hogy segítünk mindenkinek, akinek csak tudunk és ez továbbra is így lesz! De hadd tegyük ezt normál körülmények között! Számos jó ember adta már fel a segítségnyújtást, ugyanilyen okok miatt. Mi nem szeretnénk, de ehhez az is kell, hogy olyan emberekre szánhassuk az időnket és az energiánkat, akiknek valóban segíteni kell. Akkor és ott. Aki nem tudja milyen lesz az időjárás, az nem szorul segítségre. Az az ember józan észre szorul, mielőtt kérdést lő fel az online térbe!
A letelepedéssel és ingatlanvásárlással kapcsolatos minden tudásunk benne van egy könyvben, csak el kell olvasni! A legtöbb tapasztalatunk itt van leírva a csoportban. Ez a mi szerelemgyerekünk, amit mindketten imádunk gondozni. Szeretjük nézni, ahogy növekszik és szeretünk sztorizgatni is itt. Még ha néha keserű tapasztalataink is vannak… De az élethez ez is hozzá tartozik és ezt kevesen osztják meg a nagyközönséggel. Azt mondani, hogy „minden rózsaszín, csak semmi felhő” hazugság. A mi felhőink most abból erednek, amiket az imént leírtam. A legnagyobb „hibánk”, hogy nehezen mondunk nemet és próbálunk segíteni. A legfőbb gondunk pedig az, hogy van, aki ezt kihasználja.
Ja és még valami! Mindig nagyon örülünk, amikor valaki felkeres bennünket személyesen, akár előre bejelenti, akár csak meglep minket. De szépen kérünk mindenkit, hogy ezt ne a fodrászatban tegyétek! Az ott egy munkahely. Gondolom más se örül annak, ha az ismeretlen ismerősök beugranak a munkaidejében, amikor dolgoznia kell.
Na, befejeztem a puffogást! 😊 Bocs, de ennek is ki kellett jönnie! 😇
Kanyarodjunk vissza az egy éves tapasztalatokhoz! 😄 Igazából már nem sokat változtak a legutóbbi összefoglaló óta. Egy év elteltével azt mondhatom, hogy ennyi idő elég ahhoz, hogy az ember megvesse a lábát, de hogy stabilan meg is álljon rajta, ahhoz kevés. Nekünk legalábbis kevés volt. Lehet, hogy a mi terveink mutatnak túl a tervezett időn. Aki munkaszerződéssel érkezik, nyilván könnyebben beáll. A vállalkozások felfuttatásához több idő kell. Ezzel számoljon mindenki, aki ide tervez. Benidormban még mindig teljesen jól elvagyunk a spanyol nyelv alaposabb ismerete nélkül. Mégsem ajánlom senkinek, hogy ezt készpénznek vegye és hanyagolja a spanyol nyelvet emiatt!
Én a költözés előtt azt gondoltam, hogy ekkorra már simán kommunikációs szinten leszek a spanyollal. Hát lóf*szt! Pedig olyan szépen elterveztem, hogy így napi 10 új szó, úgy spanyol sorozatok feliratosan, stb… Na, nem mintha nem lenne rá időm, mert biztosan szakíthatnék rá, de mégsem teszem. 😕 Egyszerűen leblokkol a félelem, hogy nem fogok helyesen beszélni. Ami így, ebben a kontextusban egy önbeteljesítő jóslat is egyben. Amúgy is hajlamos vagyok alulértékelni önmagam, szóval a helyzetem nem egyszerű, még úgy sem, hogy pontosan tisztában vagyok a problémával és elméletben a megoldással is. De az a fránya gyakorlat! Borzasztóan rossz példa vagyok ebből a szempontból minden kiköltöző előtt. Nem tudom meddig kellene leásnom magamban, hogy megtaláljam a korlátaimat. És ez is ijesztő. 😱
Magyarul nagyon szeretek beszélni, bár írásban sokkal összeszedettebb lehetek és szeretek kacsernyásan fogalmazni. Az elmúlt egy évben viszont azt vettem észre magamon, hogy itt egyre rosszabbul beszélem a saját anyanyelvemet. Gondolkodnom kell rajta, nem jutnak eszembe szavak. Először azt gondoltam szenilitás, de ahhoz még túl fiatal vagyok. J A gond az, hogy folyamatosan azzal kűzdök, hogy idegen nyelveken beszélő emberekkel, idegen nyelveken próbáljam megértetni magam. És a spanyol még hagyján! Az angol… baszdki… azt hiszed tudsz, de aztán jön egy ember Manchester-ből… aztán egy Írországból… követik a skótok… Wales-iek… a mindenféle akcentussal beszélő külföldiek és az egész magadra szedett Rigó utcai angoloddal mehetsz a p*csába! Bábeli helyzet.
Maricának nincsenek ilyen gondjai a nyelvvel. Bátran kommunikál és nem aggódik amiatt, ha valami nem helyes nyelvtanilag, vagy csak szavakat rakosgat egymás után. Csodálom emiatt! Bár én lennék ilyen bátor! Na, Ő viszont nagyon jó példa ebből a szempontból. Merjetek beszélni, megnyílni, használni mindazt, amit már tudtok! És senki nem mondhatja majd rátok, hogy „nyuszi vagy McFly!” 🐰
Ezzel együtt megyünk tovább a kijelölt úton. Nemrég meghosszabbítottuk a lakásunk bérleti szerződését és nagy változások elé nézünk a közeljövőben. Megy a bolt, a fodrászat, a költözés előtt állók ügyintézése, az ingatlan közvetítés, a tanácsadás és még mindig vannak terveink. A következő év egy újabb utat vetít elénk, ami a céljainkhoz vezet.
Én minden nappal közelebb kerülök a saját álmaim megvalósításához. Amikor kijöttünk elsőként a Marica álmát valósítottuk meg, csináltunk egy kis ajándékboltot. Most én jövök! De egyelőre nem árulok el semmi konkrétat. Majd, ha megvalósítottam. Álmodozni ugyanis mindenki tud. Abból felébredni és tenni érte már kevesebben. Elérni azt, még kevesebben képesek. Borzasztóan sok kétséggel és önértékelési problémával menetelek a cél felé, de minden egyes nap teszek újabb lépéseket és már látszik a fény az alagút végén. K*rvára remélem, hogy nem vonat! Na, puszi-pacsi! 😘🤘