Egészségügy

Ahogy ígértem, jövök a spanyol egészségügyről szóló posztommal és mivel nagyon sokan kerestetek privátban az elmúlt hetekben, hogy megkérdezzétek, hogy vagyok és mi történt, megpróbálom röviden összefoglalni az egész sztorit. Nem fog sikerülni, hosszú lesz.

Spanyol egészségügy VS az egészségi állapotom. 1-0

Holnap lesz 3 hete, hogy a Háromkirályok ünnepi felvonulása után, beültünk Attilával egy csirkés kajázóba, amit már régen szeretett volna kipróbálni. A felvonulás után találkoztunk a magyar ismerőseinkkel , akik hívtak minket egy olasz étterembe, de végül a Popeye mellett döntöttünk, mert már nagyon éhesek voltunk és ott gyorsabb volt a kiszolgálás. Rossz döntés volt.

Már a szendvicsem felénél éreztem, hogy valami nem oké a hússal, de azért voltam olyan hülye, hogy megettem. Másnap még semmi bajom nem volt, a következő napon viszont délután 12.30-kor keltem, ami elég meglepő volt, nem szoktam addig aludni. (vasárnap) Megittam egy kávét, elszívtam egy cigit. Szokásos reggelim évek óta. Fél óra múlva éreztem, hogy el fogok ájulni. Nem az első alkalom, évente egyszer előfordul, így van már benne „gyakorlatom”.

Annak rendje módja szerint el is ájultam, az előzőekhez képest azzal a különbséggel, hogy most teljes filmszakadás volt. Máskor mindig hallottam magam körül Attilát, Juliet, most viszont se kép, se hang a nem tudom hanyadik pofonig. Köszi Szerelmem!

Aznap már csak az ágyban bírtam lenni, belázasodtam, rázott a hideg, egyfolytában aludtam, enni, inni nem bírtam. Másnap reggel megint elájultam, ráadásul pechemre Attila pont elvitte Kodát sétálni. Annyi erőm volt, hogy a mosdóból az ágyig elvánszorogtam, onnantól kezdve megint se kép, se hang. Ott már sejtettük, hogy valami nagyon nem oké.

Kb egy óra múlva ezt megismételtem, ráadásul úgy, hogy eszméletlenül hányni akartam. Attila kétségbeesve hívta az otthoni dokinkat, aki közölte, hogy azonnal hívjon mentőt, mert ha ezt összehozom ájultan, akkor megfulladok. Spanyol nyelvtudás nélkül nem egyszerű a feladat, de szerencsére vannak már itt olyan jó ismerőseink, akik azonnal a segítségünkre siettek a tolmácsolással és kihívták a mentőt. Ezer köszönet Tomi és Noémi!

Szerintem kb fél óra lehetett, jöttek, megvizsgáltak és már vittek is a sürgősségire. Szerencsére ott a doktornő beszélt valamennyit angolul, így nem volt probléma a kommunikációval. Infúziót kaptam, gyógyszereket írtak fel és közölték, hogy valamilyen vírus. (nem Covid) Hazaengedtek.

Aznap este még el is voltam valahogy, gondolom az infúzió segített, de éjszakára már teljesen lerongyolódtam, ráadásul Attila is elkezdte produkálni ugyanazokat a tüneteket, amiket én, csak ájulás nélkül. Láz, hidegrázás, hasmenés, gyengeség… Felváltva járkáltunk a wc-re egész éjszaka, a másnapról nem is beszélve.

Attila előtt le a kalappal, ő nagyon jól viselte, bár valószínűleg azért, mert ő nem közvetlenül lett fertőzött, hanem „csak” tőlem kapta el, arról nem is beszélve, hogy a kettőnk immunrendszere ég és föld. Neki van. (Nekem is, csak az enyém egy nulla, miután évek óta kávén és cigin élek, minimális kajával és folyadékkal.) Rajta szerencsére nem jött ki olyan durván a betegség, mint rajtam.

Szerdára már teljesen KO-n voltam. Előző éjszaka nem aludtam egyhuzamban 20 percnél többet, állandóan szédültem és egy korty víz sem maradt meg bennem, folyamatosan a wc-re vánszorogtam. Ma egy nagyon kedves ismerősöm megkérdezte, hogy nagyon megviselte-e a kórházban töltött idő. Gondolkodás nélkül vágtam rá, hogy nem, nagyon boldog voltam amikor szerda este újra egy mentőben feküdtem. Ne nézzetek hülyének, de tényleg így volt. Már annyira rosszul voltam, hogy alig vártam, hogy bevigyenek, mert tudtam, hogy onnantól már csak jobb lehet a helyzet. Borzasztó volt itthon állandóan abban a félelemben lenni, hogy mi van ha megint elájulok és nem térek magamhoz.

Szóval két hete, szerdán este belekóstolhattunk a spanyol egészségügybe és annak rendje módja szerint, olyan Maricásan ki is maxoltuk. Aki ismer az tudja, hogy vagy csinálok valamit, vagy sem. Ha igen, azt 120 %-osan. Ez így volt ezzel a betegséggel is, nem apróztam el. A kórház (ez nem az volt, ahová hétfőn vittek) sürgősségi osztályán 4 órát vártunk.

Valamikor éjfél előtt került rám a sor, addig egy fotelben feküdtem egy helyiségben azokkal a betegekkel, akiket már elkezdtek kezelni, pl infúzióval. Nem zavart, hogy ennyit kellett várni, úgy voltam vele, hogy ott már nyugodtan elájulhatok, jó kezekben vagyok. Egy fiatal orvoshoz kerültem, aki tündéri volt, beszélt angolul és nagyon alaposan megvizsgált, miután kifaggatott mindenről. Mit ettem, hol ettem, mióta tart, mióta vérzem, (igen,már csak az jött belőlem), láz, hasmenés, stb.stb. 10 perc után közölte, hogy nem enged haza, mert másnap reggel szeretne egy CT vizsgálatot. Aznap éjszaka még elküldött egy röntgenre, aztán egy kollegájával újra megvizsgáltak, mielőtt elvitettek a megőrzőbe. Onnantól kezdve három infúziót kaptam egyszerre egész éjszaka.

Reggel CT, vérvétel, branül a másik kezembe, újabb 3 infúzió. Összesen már 6 zacskóból csöpögött. Kb 1-2 óra elteltével jöttek az eredmények és egy újabb tündéri doktornő, aki szintén beszélt angolul és elmondta, hogy mi a helyzet, de biztos ami biztos, még Tomit is felhívta és neki is elmondta spanyolul, nehogy valamit félreértsek. Itt már világos volt, hogy ez nem egy egy éjszakás kaland lesz, de megmondom őszintén még mindig annyira szarul voltam, hogy egyáltalán nem bántam, hogy benn kell maradnom. Arról nem is beszélve, hogy akkorra már elég sok vért veszítettem, így pláne biztonságban éreztem magam a kórházban, ami eddig kétszer fordult elő velem életemben, egyszer amikor Wassaga Beach-en (Kanadában) elájultam és mentő vitt egy helyi kórházba és akkor amikor Juliet szültem Torontóban.

Magyarországon én mindig rettegtem, ha valamiért kórházba kellett mennünk. Mivel a szobák az osztályon tele voltak, a megfigyelő részlegen (ha így hívják) kellett maradnom csütörtök éjjelig, amikor is végre felszabadult egy hely és felvittek egy rendes szobába, egy rendes ágyba. A nővérke 5 percen belül megjelent, elmondta, hogy ő az éjszakás ápolónő és ha bármi problémám van, mosdóba kell mennem, fáj valamim, szédülök, stb., nyugodtan hívjam, rögtön jön. Megmondom őszintén, meglepett ez a kedvesség éjjel 1.15-kor, de nagyon megnyugtató volt. Másnap reggel ugyanez folytatódott. Megérkezett a nappalos műszak, kedves nővérekkel és ápolókkal, akik ha kellett, ha nem, gyakran benéztek hozzám és a szobatársamhoz, hogy minden rendben van-e.

A szoba 2 személyes volt, saját fürdőszobával, tévével, elektromos ágyakkal, két fotellal, két székkel, szekrényekkel. A két ágy között függöny, hogy a privát szférája megmaradhasson a betegeknek, már amennyire ez lehetséges egy kórházi szobában. Látogatási idő nem volt, a hozzátartozók akkor jöttek-mentek, amikor akartak. Nos, ilyen környezetben telt a következő 8 napom, ami nem volt egy leányálom az állandó vérvételek, infúziók és injekciózások miatt, de nem telt el úgy nap, hogy ne lettem volna hálás azért, amiért itt kerültem kórházba és nem Magyarországon. Ott ezt kb úgy tudnám elképzelni, hogy az első éjszaka pár infúzió után elküldenek, akár hajnalban is, azzal a felszólítással, hogy kérj beutalót a házi orvostól a szakrendelőkbe CT-re, röntgenre, gyomortükrözésre, vastagbéltükrözésre, vérvételre, stb. Ha szerencséd van, júliusban már mehetsz is valamelyik vizsgálatra.

Itt olyan érzésem volt, hogy ezek az orvosok kifordítanak a bőrömből. Mindenre figyeltek, mindent megvizsgáltak, nem volt olyan nap, hogy ne jött volna be valamelyik orvos, hogy elmondja az éppen aktuális vizsgálatok eredményeit. A vastagbéltükrözés és a gyomortükrözés altatásban zajlik, nem csak bódításban. A gyomortükrözésnél a doktornőm fogta a kezem, amíg el nem aludtam.

Ha nem Kanadában szültem volna 20 évvel ezelőtt és csak a magyar egészségügyet ismerném, azt mondanám, hogy ilyen a világon nincs, így viszont csak annyit tudok mondani, hogy borzasztóan megnyugtató az, hogy újra olyan egészségügyi rendszerben élünk, mint amilyet én Torontóban tapasztaltam. Azon felül, hogy szinte mindenki kedves volt (egy ápoló srác nem volt szimpi), a másik dolog ami tetszett, hogy nagy figyelmet szenteltek a tisztaságra. Minden nap ágyneműt cseréltek, hálóinget, törülközőt és tusfürdővel átitatott szivacsot hoztak. Naponta ötször hoztak ennivalót, plusz egy másfél literes ásványvizet, este 21.00 körül pedig még végigmentek az összes szobán és megkérdezték a betegeket, hogy ki milyen gyümölcslevet szeretne éjszakára.Én ezek mellett még protein italokat is kaptam, hogy gyorsabban erősödjek. Egy hete engedtek el.

Szalmonella, ciszta (erre még visszatérünk majd) és vastagbélgyulladás. Az orvos szerint a szalmonella a kisebb gond. Az még nem derült ki, hogy a vastagbélgyulladás krónikus vagy sem, de a következő kontrollra már biztosan megtudjuk. Reméljük, hogy nem az, mert ha igen, az egész életemet végigkíséri majd. A 8 napos antibiotikumkúra és a folyamatos infúzió sokat segített, már sokkal jobban vagyok. A doktornő szerint a véreredményeim alapján a nulláról kezdjük a felépülést.

Egyelőre még tejmentes diétát kell tartanom, pihenésre vagyok ítélve még pár hétig, lesz még vérvételem a napokban, de már eszem, iszom rendesen, ráadásul nem cigizek és nem kávézom 18 napja. Tegnap és ma már sétáltam is, ami nagy szó, mert tegnap volt 18 napja, hogy „be vagyok zárva” a lakásba/kórházba, mikor hová, viszont mivel tegnap volt a szülinapom, összekapartam magam és elmentem randizni a Szerelmemmel. 23-24 fok volt, felért egy fél gyógyulással. Holnap pedig kezdem a várva várt sulit… Szóval kezdek visszarázódni a régi kerékvágásba, azzal a különbséggel, hogy teljes életmód váltáson mentem keresztül.

Köszönöm a rengeteg üzenetet és a bíztató szavakat! Nagyon sokat jelentettek! Hatalmas ölelés mindenkinek, aki gondolt rám az elmúlt hetekben. Köszönöm!