Autót vettünk

Régen posztoltunk hosszabban egy témáról. Ne haragudjatok (nincs is miért ), de az üzletnyitás miatt teljesen el vagyunk havazva. Ha ez a szó egyáltalán megfelelő itt, ahol a hónak híre sincs.

A lényeg, hogy elfoglaltak vagyunk. Mivel a bolt nyitása a finish-ben van, végre egy kis levegőhöz jutunk, így van időnk sztorizgatni is. Ma egy pár hetes történettel jövünk, aminek már volt beharangozója az előző, hosszabb lélegzetvételű posztban. Autót vettünk.

Aki olvasta a történeteinket, vagy ismer bennünket valamennyire az tudja, hogy nálunk semmi sem hétköznapi módon történik. Mindig van benne valami „Maricás”, ahogy itt sokan mondják. De én ezt kikérem magamnak! Követelem, hogy a jövőben a „Maricás-Attilás” jelzőt aggassuk az eseményekre!

Szóval… Amikor még csak terveztük a költözést, már akkor tudtuk, hogy autóra bizony szükségünk lesz. Az én drága Szerelmem fel is vetette egy autós kiköltözés gondolatát, mint romantikus szálat a történetünkben. Ezt a gondolatfolyamot én egy rozsdás ollónak számító „biztos, hogy nem”-el rövidre is vágtam. Annyira azért nem szeretek vezetni.

A fő kérdés az volt, hogy még otthon vegyünk autót, vagy majd itt kint? Mindkettőnek megvan a maga előnye. Az akkor meglévő autónkban nem bíztunk annyira, hogy kihozassuk, inkább az eladása mellett döntöttünk. Nem volt miatta sírás-rívás, hogy oda a családi verda, mert havonta legalább kétszer fogalmazódott meg bennünk, hogy még egyszer utoljára veszek 3 liter üzemanyagot, leöntjük vele és meggyújtjuk. Áthívjuk a szomszédokat, csinálunk egy „ég az autónk” bulit!  De neeeem… eladtuk… pedig hogy égett volna!  Neeeem… eladtuk.

Úgy gondoltuk, ha otthon veszünk autót, akkor biztonságosabb lehet. Egy nyelvet beszélünk az eladóval, vannak hozzáértő barátaink, tudunk akár szerelőt is hívni magunkkal, ismerősökön keresztül is találhatunk jó autót. De akkor ott van a kiutaztatási költség, plusz, hogy spanyol rendszámot tetessünk rá. Ezek a plusz költségek nekünk nem érték volna meg, mert nem egy nagy értékű autóban gondolkodtunk. Ha valakinek van egy új, vagy megbízható, értékálló, felsőbb kategóriás kocsija, akkor érdemes kihozatni. Ilyen esetben mi magunk is így jártunk volna el. De mi a felmerülő plusz költségeket inkább egy spanyolországi vásárlásra fordítjuk.

Tehát elterveztük, hogy külföldön veszünk autót és akkor a honosítási és trailerezési költségekkel megfejelve egy kicsit magasabb kategóriás autóba ülünk. De nálunk a terv az csak azért van, hogy legyen mitől eltérni!

Ahogy megérkeztünk októberben és sikerült megtalálni a lakást ahol élünk, úgy láttuk, hogy egyelőre nem lesz autóra szükség. Inkább bringákat vettünk és bicajoztunk, illetve a tömegközlekedést részesítettük előnyben. Aztán ahogy telt az idő egyre inkább szükségét éreztük egy autónak. Szerettünk volna messzebbre kirándulni, ez volt a legfőbb oka.  De amikor sikerült kibérelni a hamarosan nyíló üzletünket, akkor már tudtuk, hogy az autó a továbbiakban nem opció, hanem kötelező. Árubeszerzés, mozgatás, pakolás, átalakítás… mindez autó nélkül vagy nagyon drága, vagy a lehetetlennel határos. Szóval beláttuk, hogy kell egy verda.

És itt jön a vásárlás igaz története.

Egy nap épp tele volt a fejünk. Nagyon fáradtnak és frusztráltnak éreztük magunkat. Gőzerővel dolgoztunk az üzlet tervein, a pénz egyfolytában csak kifelé ment, ráadásul ezres nagyságrendben, mindenütt munka (egy kézműves ajándékokat árusító boltba azért termelni is kell ), nem nagyon sikerült kimozdulnunk és kikapcsolódnunk akkortájt. Maricának lett hamarabb elege ebből, úgyhogy ellentmondást nem tűrő hangon kijelentette, hogy márpedig mi most lemegyünk Albir-ba a partra, kiszellőztetni a fejünket.

Mivel nálunk ő a főnök… Neeeeem …. De! … Neeeeem, nem is! Szóval mivel nagyon szeretek csavarogni, nekem sem kellett kétszer mondani. Felpattantunk a bringáinkra és már tekertünk is a tengerpart felé. Isteni érzés amikor az ember kiszabadul otthonról. Tudtuk, hogy aznap már nem lesz más dolgunk. Ülünk a parton, hallgatjuk a tenger megnyugtató moraját, dobáljuk a kavicsot és csak bámulunk a messzeségbe, élvezve a miliőt, amire vágytunk.

Azonban útban a kikapcsolódás felé az a zseniális gondolatom támadt, hogy mi lenne, ha megállnánk pár percre és megnéznénk a város határában lévő autókereskedés kínálatát? Szigorúan tájékozódási szempontból! 10 perc és megyünk is tovább, de legalább már azt is fogjuk tudni, hogy egy kereskedésben mennyiért és milyen autót vehetnénk? Így megálltunk arra a 10 percre.

Egyébként nem szabtuk nagyra a büdzsét, mi kb 5000 eurós autóban gondolkodtunk. Ezzel együtt a 10 perc máris 3-ra rövidült, mert a legtöbb járgány ára bőven a keretünk felett volt. Azért azt tudni kell, hogy itt úgy törik az autókat, mint mókus a mogyorót.  Szóval az a jó, ha az ember nem sajnálja és nem ereklyeként tekint az autójára. Mi ezt könnyen kipipálhattuk, mert az A-ból B-be eljutás volt a fő szempont, a többi már csak ráadás.

A költségvetésünknek 4 autó felelt meg a kereskedésben található kb százból. Abból egy haszongépjármű. Maradt 3. Köztük egy kis piros Fiat Bravo, 3000 euróért. Nagyon csini kis járgány volt, kivirított a többi szürke-fehér-fekete autó közül. Hozzánk csapódott egy eladó, Adrián, aki rendkívül türelmesen, angolul volt a segítségünkre. Mutattuk neki a Bravot, hogy az tök jó, megnéznénk. Mondta, hogy oké, de ő nem azt ajánlja, hanem a mellette lévő Fiat Lineát, ha már kis költségvetésű autót szeretnénk. De az nekünk nem tetszett… csak a kis piros. Okééé… akkor olvastuk a papírt, ami ki van rá téve? Miért? – kérdeztük nagy naívan.  Hát mert rá van írva, miért az a legolcsóbb verda a telephelyen.

328 ezer kilométer? Az jó sok… De Adrián „megnyugtatott” bennünket, hogy a motorban csak 180 ezer km van, ugyanis kicserélték. Sakk-matt.  Azért kipróbálhatjuk? Persze! Elvittük egy próbakörre. Kényelmes, jön, megy, dudál, világít… Ok, köszi, de nem tudjuk, majd esetleg, talán, de még az sem biztos… Elvégre motorcserés, kicsit mintha kopogna is a futómű, 3000 euró, plusz 280 euró az átírás, garancia nuku… Menjünk innen… Na ekkor még bedobtak egy ajánlatot, hogy ha aznap (este 6 óra volt) megvesszük, akkor elengedik az átírás díját és vállalnak 6 hónap garanciát a motorra és a váltóra. Klassz, köszi, majd átgondoljuk és visszaszólunk. Csá! Csá!

Tovább tekertünk hát a partra és megállapítottuk, hogy ezt az autót nem vesszük meg. Bár mindkettőnknek tetszett, de mégis nagy volt a rizikó, nem akartunk kockáztatni. Persze a használtautó vásárlás mindig lutri. Lutri egy 10ezer eurós autónál is. Nem értünk hozzá, minket ott b*sznak át vele, ahol akarnak. A parton még gyorsan utána olvastam a Népítélet nevű oldalon, hogy mégis milyen értékelései vannak az adott típusnak és bár nagyon jókat olvastam róla, mégis úgy döntöttünk, hogy mivel már túl sokat variálunk az egészen és nem csettintésre vágtuk rá egyszerre, hogy ez nekünk kell, az a kis piros nem a mi autónk lesz. Menjünk haza!

El is indultunk és mivel a kereskedés útba esik, mi pedig azt mondtuk hogy vissza szólunk, ugorjunk be és becsülettel mondjuk meg, hogy nem kell. Ha később ott találunk autót, akkor ne legyen az, hogy megjegyezték a képünket és mi legyünk azok, akik csak úgy leléptek, nem érdemes velük foglalkozni – mondtam én.

De te mondod meg nekik, hogy nem kell az autó! – mondta Marica. Oké, megmondom.

Adrián éppen valaki mással volt elfoglalva, úgyhogy a munkatársa Iuriy kapta a szomorú hírt, hogy bizony mi azt az autót nem vesszük meg. Pislogott ránk nagy szemekkel, mert fogalma sem volt róla, hogy egyáltalán jártunk már ott.  Aztán megérkezett Adrián és vele is közöltük, hogy köszi a fáradozást, de végül úgy döntöttünk hogy nem vesszük meg. Szó szót követett és 3 perc múlva már vígan ültünk az irodában és írtuk a szerződést az autóra, amit mi egyébként nem akarunk megvenni.

Csütörtök este 6kor elindultunk bringázni, fél nyolckor már autót vettünk.  Nem feltétlenül vagyunk normálisak. Pénteken este mehettünk az autóért, minden adminisztrációs feladatot átvállalt a cég. Végül mégis kockáztattunk, de hát kaland az élet!  Még egyszer átvizsgálták az autót, olajat cseréltek, bemutatták és átadták a motorcseréről szóló dokumentumokat, plusz az adásvételi szerződés példányát. Elmondták, hogy amint megérkezik az autó új papírja szólnak és mehetek érte. A mi feladatunk csak egy biztosítás megkötése volt, amit angolul simán megoldottunk.

Pikk-pakk, kész is!

Megtankoltunk, elmentünk egy kisebb árubeszerző útra és boldogan robogtunk hazafelé a kis piros Fiat Bravoval, aki a keresztségben a Juanita nevet kapta.

Másnap Juanita beteg lett…  Nem volt hajlandó elindulni. Kaland az élet, ugye…  Szerintem akksi probléma… Megnéztem a közeli benzinkúton, egy új akkumulátor 140 euró. Szombat volt, ráadásul délután, autósbolt esélytelen. Felpattantam hát a bringára és visszatekertem a kereskedésbe. Iuriy-nak spanyol-angol keverék nyelven elmagyaráztam, hogy mi a problémám, szerencsére megértette. Semmi baj – mondta – ma már szombat van, de hétfőn reggel hívnak, eljönnek az autóért és megjavítják.

Hétfő reggel még fel sem keltem, már nemfogadott hívásom volt tőlük. Dél körül értek végül ki hozzánk, történetesen éppen Adrián és ő is megállapította, hogy az akkumulátor lehet a ludas. A lehető legnagyobb hordozható gyorsindító kellett az életre keltéshez, de Juanita a defibrillálás aután vígan pöfögött az út szélén. Elvitték és délután hívtak, hogy készen van. Érte megyek, vagy visszahozzák? Hozzák vissza, legyenek kedvesek! És hipp-hopp, Juanita újra a ház előtti parkolóban állt, új akkumulátorral. Kb háromszor bocsánatot kértek és jelezték, ha bármi gond van, hívjuk őket. Azért ehhez otthon nem voltunk hozzászokva.

Kb egy hétre rá megérkezett az autó zöld adatlapja, rajta a nevemmel. Azóta már túl vagyunk az első közös 1000 kilométeren, szerencsére hibamentesen. Maradjon is így! Bocs, egy kicsit hosszúra nyúlt a sztori, de a mai esős időben úgysem tudtunk volna kimozdulni.

 Na, puszi-pacsi!