Van-e még nemzeti érzelem a külföldre szakadt magyar emberben? Filozófiai-politikai-lélektani gondolatfolyondár a nemzeti ünnepünk alkalmából (baromi hosszú)
Van. … És ezzel le is tudhatnánk, de mégsem. Pedig nehéz téma. A nemzeti érzelem mindenkinél ugyanaz, de mégis mindenki másként képzeli el. Végtelenül leegyszerűsítve „szeretem a hazámat”. Kicsit bővebben: „szeretem a hazámat, amit elképzeltem magamnak ahhoz, hogy jómagam komfortosan érezzem magam benne.” Bár az első verzió az, hogy legyen bárhogyan, mi bármit megteszünk egy szebb és jobb országért, amiben élhetünk. A második verzió annyiban árnyalja a képet, hogy bármit megteszünk egy SZÁMUNKRA szebb és jobb országért. Az, hogy ez másoknak esetleg nem tetszik, hát nyalják ki! Érdek, pénz, hatalom, legyen bármi ami vezérel, az semmiképpen nem egy nagy „történelmi” eszme. Itt tartunk most, de hogy jutottunk ide?
Emlékszem a gyermekkorom március 15.-ire. Óvodásként fegyelmezett sorokban vonultunk az ovitól a Kossuth szoborig, a zsírkrétával rajzolt, vízfestékkel festett, hurkapálcára ragasztott nemzetiszín zászlóinkkal, kabátjainkra tűzött kokárdával. Az óvónéninél koszorú. A szobornál már gyülekezett a város apraja, nagyja. A szobor közvetlen környezetében az akkori prominensek: városvezetők, képviselők, intézményvezetők, egyházi személyek. Aztán magasság szerint: ovisok, általános iskolások, gimisek, városlakók. Március 15. volt. Nem 14. este, hogy a 15-e szabadnap legyen! A kijelölt műsorvezető ejtett pár szót, köszöntötte az egybegyűlteket, majd jött a Himnusz. Valaki elszavalta a Nemzeti dalt. Ezt követte a polgármester és az iskolaigazgató beszéde, akik hosszan ecsetelték a márciusi ifjak tetteit, a történelem azon korszakának eseményeit a forradalmi lángok fellobbanásától, egészen a tűz kihunyásáig. A két beszéd között az énnekkar elénekelte a „Kossut Lajos azt üzente” kezdetű dalt. Csak semmi aktuálpolitika kérem! Koncentráljunk arra, amiért egybegyűltünk. Az emlékezésre. Majd koszorúzás, szózat, vége.
Ez sokáig így ment. Később kiegészült a helyi ifjúsági fúvószenekar műsorával, akik a gyülekezés ideje alatt magyar indulókat játszottak, zenés betétekkel, több vers, több dramaturgia. De a lényeg megmaradt. Emlékeztünk.
De vesszek meg ha emlékszem arra, hogy mikor változott ez meg? Mikor keveredett bele a megemlékezésekbe a 48/49-es forradalom és szabadságharc történésinek aktualizálása és jelen korra vetítése? A kilencvenes években már nem volt központilag kivezényelve az összes óvoda és iskola, a felnőttek is egyre kisebb számban képviseltették magukat. Én akkor lelkes kamaszként a fúvószenekar tagja voltam, minden megemlékezésen részt vettem. Később a kétezres évek elején a kulturális műsor résztvevőjeként, előadóként, vagy a technikai személyzet tagjaként vonultam a Kossuth szoborhoz. Évről-évre egyre kevesebben a téren. A szobor közvetlen környezetében ugyanúgy a városvezetők, képviselők, intézményvezetők és egyházi személyek, kiegészülve egy-egy magasabb politikai körökből érkező diszvendéggel. Legyen az a Megyei Közgyűlés elnöke, vagy országgyűlési képviselő például. És akkor, ezek az emberek már korteskedtek. Egyre többször átvették a beszédeket. Már nem csak néhány szót szóltak, hanem előre megírt szöveggel érkeztek. Egyre hosszabb és egyre aktuálisabb szövegekkel. A forradalom és szabadságharc már főként csak a versekben, színjátékokban és zenei darabokban idéződött fel. És aztán ránk zúdult a politikai rizsa. A szájbarágós bla-bla-bla, a történelem tükrében zajló önfényezés, az egyre gusztustalanabb kampány.
Gyermekként nem tudtuk, hogy azért állunk ott, mert kötelező. Nekünk ez nem így volt előadva. Emlékeim szerint az óvónők és a tanáraink is mindent megtettek, hogy büszke, nemzeti, ünnepi hangulatot teremtsenek és megtanítsák nekünk, hogy miről is szól igazán a március 15.-e. De nem tudom, hogy azok a felnőttek, akik akkor körül álltak bennünket, ugyanabból az okból voltak-e ott? Felnőtt fejjel még jó pár megemlékezésen részt vettem, aztán elment tőle a kedvem. Ez van. Nem azért, mert elmúltak volna a magyarsággal kapcsolatos nemzeti érzelmeim, nem! Egyszerűen már nem arról szólt. Nem az emlékezés volt a fő, hanem az aktuálpolitikai töltet.
Mi van most? A nemzeti ünnepeink közül kettő (március 15. és október 23.) már politikai nagygyűléssé alakult. Vagy erődemonstrációra használják, vagy tűntetésre. Lassan szó sincs arról, amiről valóban szólnia kellene ezeknek a napoknak. A dramaturgia persze megmaradt. Huszárok, néptáncosok, zászlófelvonás, Kossuth induló, versek, dalok, kokárdák. Egy némafilmben ez csodálatos látvány lenne. De aztán megszólalnak… tudjuk kik. Politikai hovatartozástól függetlenül mindegyikre jellemző, hogy üzenget a másiknak, szapulja a rendszert, ha nem a hazait, akkor a közösségét amihez tartozni véljük magunkat. Az utóbbi években már nyíltan fenyegetnek is. Nem jó ez így! Nem szolgálja a nemzeti összetartást.
Részemről nem titok, hogy a külföldre költözésem indokai között politikai okok is szerepelnek. Magyarország a 10 millió futballszakértő országa volt. Aztán mi lettünk a 10 millió virológiai szakértő és a 10 millió külpolitikai szakértő országa is. Nincs ember, akinek a politika ne nyomná rá a bélyegét az életére, még akkor sem, ha nem foglalkozik vele. Pedig egyre kevesebben foglalkoznak vele, ami nagy baj. Persze nem politikusnak, vagy politikai szakértőnek kell lenni, de azért nem ártana kicsit jobban odafigyelnünk arra, ami azon a szinten zajlik… És nem az ingyen cirkuszra gondolok, amit naponta az arcunkba tolnak. Bár nekem pont abból lett elegem… tudod, a hülyének nézésből.
Ez az alpári, ótvar stílus, ami a kamerák előtt zajlik, a fölényeskedés, becsmérlés. Mind mind tudatos. Persze, hogy nem ennyire hülyék és ostobák és tahók. Ők tudatosan ilyenek, mert cirkusz kell a népnek. Amíg a bohócokat nézed és nevetgélsz rajtuk kínodban, addig a porondmester a lakókocsijában számolja a belépőjegyekre befizetett pénzkupacot és valami még nagyobb attrakción töri a fejét, ami elvonja majd a figyelmedet a szakadt, szar szagú cirkuszi sátorról, a kényelmetlen fapadokról, a leszedált oroszlánról, a túlárazott vattacukorról és az egyre prolibb műsorról.
Emlékszem, amikor a gyerkőc még cirkusz mániában „szenvedett” (valójában csak a szülők szenvedtek) és elmentünk egy vándorcirkusz előadására, ahol az volt a nagy poén a bejáratnál, hogy a porondmester csatak részegnek játszotta meg magát és úgy köszöntötte az érkezőket. Mondanom sem kell, milyen kibeb*sz*tt vicces volt… De valami ilyesmi a politika is. Egy cirkuszi bűvésztrükk. Látod amit látsz, nem hiszed el, mert tudod, hogy csak egy trükk, mégis fizetsz, bemész és ámulsz. Aztán hazafelé szigorúan csak magadban konstatálod, hogy téged már megint lehúztak pár ezressel.
Attrakciók, produkciók, gumicsontok mindenütt, de a lényeg láthatatlan. És pont ez a lényeg, hogy a ne érts hozzá. Legyen azon a színvonalon a kommunikáció amit a kevésbé képzett réteg fel bír fogni, de a képzett réteg már nem süllyed le oda, inkább ignorálja a témát. A taktika azt a hamis képzetet kelti az egyszerűbb emberekben, hogy értenek a politikához, a képzettebbeket pedig apátiába taszítja. Minél kevesebb dolgot tud valaki, annál magabiztosabb a tudásában. És minél több dologra van rálátásunk annál bizonytalanabbak vagyunk, hiszen látjuk és tapasztaljuk mennyi mindenre nincs ráhatásunk.
Hadházi László, közepesen ismert humorista mondta, hogy a fénynél csak egy dolog terjed gyorsabban, a f*szság. És igaza van. Ezzel nem lehet versenyezni, erre egy átlag embernek nincs ráhatása. Gondoltad volna a kilencvenes évek elején, hogy valaha olyan tévéműsorokra lenne szükséged, mint a valóság-showk? Vagy azok a napi szinten rád zúdított trash műsorok, amikkel tele vannak a tévék? Vagy hogy a híradót is ide fogod sorolni egy nap? A mentális lezüllesztés folyamatos, mert bevált! Működik. És ennek az áldozata a nemzeti ünnep is. És a nemzeti érzelem is.
Én szeretem Magyarországot. A hozzá köthető jó emlékeimet, olykor a rosszakat is, amikből tanulhattam, fejlődhettem. A tájakat, a kultúránkat, a történelmünket, a hőseinket, a legendáinkat, a meséinket, a tudományos eredményeinket, a nyelvünket, a szokásainkat. Még valahol a ránk oly jellemző sírva vígadást is kedvelem. De elegem lett abból a lelki posványból, amiben tengődünk. A tehetetlenségből, amiben ténfergünk. Képzeljük csak el, ha anno, március 15-én a Pilvaxban a következő gondolatmenet zajlott volna le: „Nem jó nekünk ez a Habsburg Császárság. Ez a Ferenc József nem valami rugalmas uralkodó és el is nyom bennünket, elég fiatal, de reméljük nem él majd sokáig, megvárjuk míg meghal és akkor hátha jobb lesz.”
Nem sokra mentünk volna vele, annyi szent. Pedig most is ez megy. Szar, szar, de várunk, mert majd 3 év múlva választások lesznek és majd akkor. Ugyan! Az ilyen hozzáállás nyilván nem csinál forradalmat, de nem csak hogy forradalmat, változást sem hoz. 3 év múlva sem. A jobbító szándék ugyan megvan, de az kevés. Én sosem akartam forradalmat. Most sem akarok és később sem lenne hozzá kedvem. Nekem elég lett volna a maradáshoz, ha nem néznek hülyének. Ha felelős politikusaink vannak. Ha a közvagyont nem egy szűk elit felpumpálására használják. Ha a közbeszédet nem züllesztik le. Ha megbecsüljük a választott nemzetközösséget, amihez tartozunk. Ha a „mi magyarok” kifejezésbe én magam is beletartozhatok ideológialag. Ezek nem nagy dolgok.
Na, de március 15.-e van! Vajon a hőseink forognak-e a sírjukban, ha látják hogyan élünk ma? Segítségünkre lehet a 12 pont. Nézzük meg mi szerepelt a kiáltványon és hol tartunk benne most?
„Mit kíván a magyar nemzet.” – ez nem kérdés volt, hanem kijelentés. Sokan nem tudják, pedig egyszerű rájönni, mivel pont van a végén és nem kérdőjel.
„Legyen béke, szabadság és egyetértés.” – Legyen béke: talán a leggyakrabban leírt hozzászólás a facebookon egy-egy hír alatt. Még mindig erre vágyunk. Annak ellenére, hogy kormányunk már több mint 10 éve harcol valamilyen megfoghatatlan ellenség ellen, mint a migráció, Brüsszel, Soros, LMBTQ. Többnyire érthetetlen ez az állandó háborúsdi. De legalább lehet győzelmeket hirdetni. Szerencsére mindig győzünk, de az ellenség nem pihen és mindig forral valamit ellenünk. Szabadság – az éppen van, bár kinek mit jelent szabadnak lenni. Szabad országban mindenki azt csinál, amit szabad. Egyetértés – bizonyos körökben. De országosan… ehhez túlságosan megosztottak vagyunk.
És akkor lássuk a 12 pontot:
1. Kivánjuk a’ sajtó szabadságát, censura eltörlését. – a sajtószabadság komoly viták melegágya. Van aki szerint létezik, van aki szerint nem. Az biztos, hogy a legnagyobb baromságot is le lehet írni és ki lehet mondani, akár országos lefedettségű médiumokban is. Az hogy én itt irkálok, az nem sajtószabadság, ez semmi. Magánvélemény. Ha egy megjelent hír nem igaz, akkor lehet perre menni, aztán egy év múlva, amikor már semmi jelentősége, majd lehoznak egy helyreigazítást. A hamis hír politikai értéke 100%, a helyreigazításé 1%. Kb ilyen az arány. Vannak kormánypárti és ellenzéki médiumok. Egyik sem kiegyensúlyozott. Bár a kormánypárti jelenleg elpropagandásodott, a propagandának pedig sosem volt célja az igazság. Tökéletesen illik a jelenlegi rendszer narratívájába. Az ellenzéki oldalon pedig minden szar. Lehetőséged van eldönteni kinek hiszel. A legvidámabb barakkban érzed komfortosan magad, vagy a süllyedő hajó a te tereped? Cenzúra? Az nincs… kimondva, hogy van. De tudjuk hogy van.
2. Felelős ministeriumot Buda-Pesten. – Na ebből a Budapest igaz. Jó, oké, a felelős minisztérium is az, mert minden minisztérium felelős valamiért. Inkább felelős minisztereink nincsenek, de arról nem is tett említést ez a pont.
3. Évenkinti országgyülést Pesten. – Évente két, több hónapon át tartó ülésszak van jelenleg, szóval ez a pont pipa, még meg is dupláztuk! Más kérdés, hogy van-e értelme…
4. Törvény előtti egyenlőséget polgári és vallási tekintetben. – Nehéz kérdés, de afelé hajlok, hogy ez elméletileg igaz, de gyakorlatilag nem mindig működik.
5. Nemzeti őrsereg. – Hát végül is van hadseregünk… Pipa.
6. Közös teherviselés. – Na, ha van valami ami megvalósult, akkor ez az! A közös teherviselés. Hiszen hány üzleti géniusz áll a saját lábunkon? Rommá adóztatva próbáljuk fenntartani magunkat és a klientúrát, miközben a sorozatos gazdasági sikerek és repülőrajtok korát éljük. Azt-azt… persze. Mindenesetre pipa!
7. Urbéri viszonyok megszüntetése. – ehhez előbb tudnunk kell, mi az az úrbér. „A földesúrnak járó jobbágyi szolgáltatások összessége. Az úrbér mindenütt, ahol a jobbágyság rendszere kialakult, munka-, termény- és pénzjáradékból állt.” Így, ebben a formájában sikerült megszűntetni. Vagy inkább sikerült átalakítani. Munka formájában továbbra is adózol. Ha termelsz valamit és eladod, az után is adózol. Pénzjáradékot pedig mindenért fizetsz, illetékek, díjak, egyéb adók formájában. Mindebből közpénz lesz. Ami pedig az utóbbi időben gyakran veszíti el közpénz jellegét.
8. Esküdtszék, képviselet egyenlőség alapján. – Esküdtszék nincs, a képviselet pedig erősen eltorzult.
9. Nemzeti Bank. – Van! Pipa! Mondjuk nem hiszem, hogy arra gondoltak, hogy az MNB vagyonát a vezetője alapítványokba szervezi ki, amivel aztán a fia játszadozik Mágnás Miskát, de nekünk ez jutott.
10. A’ katonaság esküdjék meg az alkotmányra, magyar katonáinkat ne vigyék külföldre, a’ külföldieket vigyék el tőlünk. – Az alkotmányra felesküdnek, pipa. Ne vigyék külföldre… viszik. Oké, de nemzetközi szabályok szerint kell játszani, hiszen ENSZ és NATO tagok is vagyunk. Persze Csádba nem tudom mit keresünk. A külföldieket vigyék el tőlünk. Az oroszok kivonultak. Trump éppen 35 ezer amerikai katona Magyarországra vezénylésén töri a fejét.
11. A’ politikai statusfoglyok szabadon bocsáttassanak. – Pipa. Nincsenek politikai foglyaink. Bár ez egész ország a politika foglyának tűnik. Képletesen.
12. Unio. – Európai? Szovjet?
Végszó: „Egyenlőség, szabadság, testvériség!” – Az egyenlőknél vannak egyenlőbbek. A szabadság relatív. Testvériség – kizárólag (párt)családon belül.
Annyira nincs mire büszkének lennünk. Aki megcsömörlött a napi politikától, annak jót tesz az országváltás. Hirtelen átkerül egy idegen környezetbe, sokáig nem érdeklődik a helyi politika iránt és azt látja, hogy milyen nyugis külföldön. És valóban az. Pedig minden országnak megvannak a maga problémái. A korrupció nem magyar találmány. A szélsőséges ideológiák mindenütt jelen vannak. Aki régóta kint van már másként tekint ezekre a dolgokra. Érti a választott országában zajló folyamatokat és egyre jobban megérti hogyan befolyásolja az az ő mindennapi életét. Van aki nosztalgikusan emlegetni kezdi, hogy bezzeg Magyarország! De ettől függetlenül nem fog hazamenni, hiszen ő is eljött valamiért. Élteti magában a nemzettudatot. Kokárdát is visel, megváltoztatja a profilképét magyar zászlósra. De ezek csak külsőségek.
Én szeretek magyarnak lenni. Felsoroltam már mi mindenért. Ugyanakkor szeretek külföldön élni, mert ma már elsősorban világpolgárként definiálom magam. És van ebben a külföldi ünneplésben valami nosztalgikus érzés. Gondolok a hazámra és eszembe jutnak a gyermek- és fiatalkorom ünnepségei. Minden amit tanultam. De én már nem döngetem a mellem, csak csendben, magamban magyarkodom. Nem azért mert szégyellem, hanem mert így élem meg igazán, hogy számomra mit jelent. Mert magyarnak lenni nem külsőség, hanem lelki állapot!
Na, puszi-pacsi! 
